Nyugdíjhelyzet Magyarországon 2014-ben

Miközben minden újonnan kiadott statisztikában rekordot döntöget a szépkorúak aránya a társadalom összetételében, az is bizonyossá válik, hogy ezen tömegek megélhetését egyre kevésbé tudja megteremteni az állam, vagy ha úgy jobban tetszik, kitermelni a társadalom. Miközben már közhelyessé válik a kijelentés: „nem lesz nyugdíjunk”, az alternatívát kínáló pénzügyi konstrukciókért nem állnak sorban. Kérdés akkor, ki fogja eltartani a jövő nyugdíjasait?    

A hatvan éven felüliek száma világviszonylatban már meghaladta az öt éven aluliakét, 2050-re pedig felülmúlja a 15 éven aluli gyerekekét. A leggyorsabban öregedő országokban, mint Jordánia, Laosz, Nicaragua vagy Vietnám 2050-re megháromszorozódik az idősek száma egy felmérés szerint , amit az ENSZ Népesedési Alapja és a HelpAge International nevű idősek érdekvédelmével foglalkozó nemzetközi szervezet készített. A kutatásból kiderül, hogy Európára nemcsak kultúrája, de lakossága okán is találó az öreg kontinens elnevezés, ugyanis itt a legmagasabb a hatvan év felettiek aránya: a lakosság 22 százaléka, ami 2050-re várhatóan már a 34 százalékot is eléri.   

Ezek a demográfiai folyamatok, a népesség elöregedése, a születésszám csökkenése és a várható élettartam növekedése az elmúlt évtizedekben rámutattak egy nagyon súlyos társadalmi problémára: a kontinens nyugdíjellátó rendszereinek fenntarthatatlanságára, melynek egyik oka a rendszer működéséből fakad. Az európai nyugdíjrendszer megalkotásakor ugyanis csak részben volt cél a szépkorúak ellátása, valójában – ma ez hihetetlenül hangzik, de - az üres állami kincstárak feltöltése állt a nyugdíjrendszer megalkotásának hátterében.

Volt, hogy kiapadhatatlan forrás volt a nyujdíjjárulék

Az első nyugdíjrendszer, a porosz uralkodó, Otto von Bismarck nevéhez köthető, aki miután – jobbára akaratuk ellenére - egyesítette a germán tartományokat egy egységes nemzetállammá, a gyarmatosításból sem akart kimaradni, amely nagyravágyó terve végül is az első világháborúig vezetett. Már a Németország egyesítésével járó háborúk is sok pénzt emésztettek föl, ezért Bismarcknak pénzre volt szüksége tervei megvalósításához. Bevezetett egy olyan adót, amit úgy állított be – elkerülendő a széleskörű elégedetlenséget – mint az időskorúak ellátására fordítandó hozzájárulást. Ez volt az Európában mai napig működő elosztó-kirovó nyugdíjrendszer, minek lényege, hogy az aktív dolgozók befizetéseiből fedezik a nyugdíjakat. Azonban akkor az átlagéletkor még csak 60 év körül volt, a nyugdíjat pedig 70 éves kortól állapították meg. A népesség növekedett, a társadalom fiatal volt, így a kifizetéseket a mindenkori aktívak befizetéseiből könnyedén tudták finanszírozni. Egy nyugdíj kifizetéséhez nyolc-tíz aktív dolgozó befizetése állt rendelkezésre.

Az államkassza megtelt, így Bismarck világháborút kiváltó terveit megvalósíthatta, és még az öregekről is gondoskodott. A rendszer önfenntartó volt, egy családban 8-10 gyerek is született, akikből alig 1-2 érte meg a 70-et. A jól működő rendszert átvette Európa minden országa, és élvezte előnyeit, amíg az ipari forradalom és az orvostudomány vívmányainak köszönhetően el nem kezdett nőni az átlagéletkor, majd később a születések számának csökkenő tendenciája végleg át nem formálta a rendszert egy feneketlen pénznyelővé. A jelen kor demográfiai jellemzői mellett az évszázados rendszer, amely a legalapvetőbb állami szociális szolgáltatássá vált, és amit az egyén immáron teljes egészében az állam feladatának tekintett, szép lassan fenntarthatatlanná vált.

Öngondoskodás: nem lehet elég korán kezdeni

Az Egyesült Államokban elvégzett felmérés szerint az időskori megélhetéshez szükséges források megteremtésének problematikájával meglehetősen későn kezdenek fogalakozni az emberek. Míg az 50 évnél idősebbek 47 százaléka aggódik azért, hogy tovább kell dolgoznia a nyugdíjba vonulása előtt, a 30 év alattiaknál ez a szám már csak 24 százalék. Az államtól várható ellátással kapcsolatban a 30 év alattiak 22 százaléka fogalmaz meg kételyeket, amíg 50 felett ugyanez a szám már 40 százalék. A fő problémát a késői észlelés jelenti, hiszen csak sokkal nagyobb áldozatok árán lehet az 50 éves korban megkezdett anyagi felkészülés esetén biztosítani a nyugdíjas éveket, mintha az öngondoskodás legkésőbb 30-35 éves korban már elkezdődne. Ha például valaki 5 százalékos éves hozam mellett havonta 25 ezer forintot takarít meg, akkor abból 15 év alatt 6,7 millió forint lesz, míg mindez 30 éves időtávon ennek több mint a háromszorosa, 20,9 millió forint.

A kilátások legalábbis nem rózsásak

Magyarországon, ahol a fent említett demográfiai tendenciák hatványozottan érzékelhetőek, miközben az életszínvonal elmarad a nyugat-európaitól, egyre inkább kritikus probléma a nyugdíjpénzek előteremtése. Állandóan arról hallani, hogy pár millió aktívan dolgozó tartja el az összes többit, és hogy a társadalom 30 százalékát adó nyugdíjasok jelentik a legnagyobb kiadást a költségvetésben. Összegszerűen tavaly fordította az ország a legtöbbet, csaknem 3350 milliárd forintot erre a célra, ami csaknem a háromszorosa a 2000-es kiadásnak, még úgy is, hogy az eltelt tizenkét év alatt az ellátásban részesülők száma csökkent – 3,1 millióról 2,88 millióra. A GDP-arányos nyugdíjkiadások a 2010-es 11,2 százalékhoz képest 2012-re elérték a 11,8 százalékot.

Jönnek a Ratkó-gyerekek

Ráadásul a nyugdíjrendszer tíz éven belül mennyiségi sokkot kap, miután az 50-es években született, „Ratkó-gyerekek”, az elkövetkezendő öt-tíz évben tömegével kerülnek be az ellátási rendszerbe. Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy míg tavaly 105 ezren érték el az öregségi korhatárt, tíz éven belül ez a szám eléri majd az évi 160 ezret. Mivel az évi nyugdíjakat az adott évi járulékokból fizetik így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy lényegi változtatások nélkül biztosan borul a rendszer. A rendszer – közel sem megreformálásához, mindössze - szinten tartásához több járulékfizető is kéne, de még ha valami váratlan politika vagy trendváltozás következtében megnőne a gyermekvállalási hajlandóság – amire lássuk be nem sok jel utal – akkor is 20-25 évre volna szükség, mire a csecsemők adófizető polgárokká cseperednének.

A nyugdíjkassza egyensúlyának helyreállítására így nincs kíméletes megoldás. Vagy az aktív keresőket kell még nagyobb mértékben járulékokkal terhelni, vagy a nyugdíjakat csökkenteni, vagy a nyugdíjkorhatárt emelni. Utóbbi kettővel egyik kormányzat sem szívesen hazardírozott, tekintve, hogy a nyugdíjasok alkotják a legnagyobb és legegységesebb szavazói blokkot Magyarországon, ezért aztán könnyen kormányváltásba fordulhat egy ilyen kezdeményezés megpendítése. Ezért aztán jól mutatja a helyzet súlyosságát, hogy végül egy kormányokon átívelő intézkedés - 2009-ben a Bajnai-kormány már tervezte, jelen kormány pedig a tervekkel egyetértésben – 2014-től, több lépcsőben 65 évre emeli a nyugdíjkorhatárt. Első lépcsőben az 1952-ben születetteknek kell egy fél évet ráhúzniuk, így ők már csak 62,5 évesen kapnak majd nyugdíjat. Aztán minden évben egy fél évvel tolódik a nyugdíjkorhatár, így az 1957-ben születettek már 65 éves korukig dolgoznak majd. Ez azonban csak elkerülhetetlen korrekció, amely csak átmeneti megoldást nyújt a fenyegetésre.

A bér több min felét elviszi a nyugdíjjárulék

A nyugdíjhelyzet ráadásul a gazdaságra is kihat, ugyanis az európai szinten is tekintélyes mértékű bérelvonás nem csak az alkalmazottakat, de a munkáltatót is sújtja. Ez annyit jelent, hogy a 227500 forintos átlag munkabérből nem csak az alkalmazottat terhelő – elfogadható mértékű - 10 százalékos (22750 Ft) nyugdíjjárulékot vonják le, de a foglalkoztató is fizet 27 százalék (61425 Ft) szociális hozzájárulási adót is. Az állam által elvont nyugdíjjárulék így összeadva 84175 forint havonta, ami jócskán meghaladja a nettó bér (149 ezer) felét. Így tehát jól látszik, hogy az aktív dolgozók további járulékokkal való terhelése, nem kivitelezhető, vagy csak a gazdasági versenyképesség és az életszínvonal visszaesésével párhuzamosan, ami így még több vállalkozót kényszerítene a szürke gazdaságba, tovább csökkentve az adófizetők számát, ami így a járulékok növelése ellenére, kevesebb összeget valószínűsítene az államkasszában.

Már tavalyelőtt sem volt fedezet rá

Az Országgyűlés által elfogadott 2010. évi C. és CI. törvények nyomán a korábban 3 pillérből álló nyugdíjrendszer jelentősen átalakult. Az intézkedések eredményeképpen a kötelező magán-nyugdíjpénztárak tagságának túlnyomó hányada átlépett a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe, ezzel gyakorlatilag megszűnt a nyugdíjrendszer 2. pillére. Azóta kétpilléres a magyar nyugdíjrendszer, ami az állami felosztó-kirovó rendszeren és az önkéntes magán nyugdíjpénztár intézményére támaszkodik. A 2011-es költségvetésben a 3000 milliárd forint feletti nyugdíjkifizetésekkel szemben az állami nyugdíjkassza bevételei csak 2100 milliárd forintot értek el, ezzel az állami nyugdíjrendszer már 2011-ben 900 milliárd forintos hiánnyal küszködött, amelyet az egykori kötelező magán nyugdíjpénztári tartalékok átcsoportosításából fedeztek, később 2012-ben és idén is, amíg az el nem fogyott. A jövő évi hiányt pedig már csak a korhatár megemelésével lehet fedezni. Jelen gazdasági helyzetben azonban a korhatáremelésnek is lehetnek visszás hatásai, még pedig a fiatalok munkaerőpiacról történő nagyobb arányú kiszorulása. Magyarországon jelenleg 30 százalék körül van a fiatalok munkanélküliségi rátája, amire nem lesz pozitív hatása annak, ha lassabban szabadulnak fel a munkahelyek.

Valamilyen tartalékra szükség lesz

Egyértelmű tehát, hogy a magyar nyugdíjrendszer első pillére megrogyott, az állami nyugdíjalap finanszírozhatósága megkérdőjelezhetővé vált. A magyar nyugdíjrendszernek egyik legnagyobb problémája, hogy nem ösztönzi eléggé az önkéntes nyugdíj előtakarékosságot, ezzel a hosszú távú megtakarításokat a lehetségesnél kisebb arányban tereli az önkéntes nyugdíjpénztárak, a rendszer második pillére felé. Ma már hazánkban is számos kiegészítő, önkéntes alapon fizetendő megtakarítási forma áll rendelkezésére a nyugdíjpénztárak mellett is azoknak, akik előre szeretnének gondolni a nyugdíjas éveikre. A végső döntést mindig az egyénileg fontosnak ítélt szempontok alapján érdemes meghozni. Ilyen szempont lehet az igényelt szolgáltatás jellege, a befizetendő összeg mértéke, az elérhető hozam nagysága, a pénzhez való hozzáférés lehetősége, vagy éppen az igénybe vehető adókedvezmények mértéke.